Lehet, hogy pár ember a címről rá se kattint majd a bejegyzésre, mert úgy gondolja, hogy á csak egy állat, mi az.
Nos, ez nem így van, ő a mindenem volt.
Ő volt az, aki helyettesíteni próbált mindenkit. Ő volt az első akit megismertem.
Nos, ez nem így van, ő a mindenem volt.
Ő volt az, aki helyettesíteni próbált mindenkit. Ő volt az első akit megismertem.
7 éve, hogy elment tőlünk. Én úgy gondolom, megér egy bejegyzést biztosan, de lehet többet is megérne.
Az egész ott kezdődött mikor kicsi voltam. Ő volt az az állat, de nekem ember volt, aki mikor kicsi voltam, és jött a szomszéd, hogy hagy nézzen meg, akkor a kutyám az majdnem megharapta, mert hogy mert a baba kocsihoz nyúlni.
Nagyon hálás teremtés volt. Apa találta meg, ha nem találja meg, talán nem is éli túl. Az emberek dobálták kővel, apa megfogta nadrágszíjat rá kötötte és haza hozta. Volt pár zúzódása is. Az orvos azt mondta, mikor apa elvitte hozzá, hogyha holnapig megmarad a kutya, akkor megmarad mindig. És igen, volt annyi ereje, hogy túl élje.
Akkoriban, máshol laktunk. Egy osztálytársam, egy barátom sem volt.
Ő volt az egyedüli. Mikor kimentem a tornácra, vagy padlás feljáróra sírni, akkor ő volt az aki oda jött és láttam azt a könnyet csillogni a szemébe, ami megvigasztalt. Oda dugta az orrát a két kezem közé és próbált vigasztalni.
Annyira jól esett. Most már nincs ő, így nincs aki vigasztaljon. Jó persze akad pár ember, de nincs itt, egyik sem, mikor kéne.
Annyira jól esett. Most már nincs ő, így nincs aki vigasztaljon. Jó persze akad pár ember, de nincs itt, egyik sem, mikor kéne.
Annyit játszottam vele, de annyit. Emlékszem, ő nagyon félt a dörgéstől mindig bejött a házba és leült a verandára.
Úgy tudtuk csak kicsalogatni, hogyha csöngettünk. De egy idő után ő is észrevette, hogy hoppá itt bibi van.
Volt olyan hogy kint ültünk a verandán, olvastam neki. Hangosan. Ő pedig elaludt. Közben simogattam a fejét.
Egyetlen, egy személy, sem kutya, se semmi nem tudja őt pótolni.
Német juhász kutya volt. Lenon-nak hívták. Egyszer azonban elkapta azt a betegséget amit a német juhász kutyák elszoktak kapni, gerincsorvadást. Húzta a hátulját, mindent csinált vele, annyira sajnáltam.
Míg végül apa el akarta altatni, eleinte nem engedtem, jó akkor hagytuk is. De mikor nagyon húzta a hátsó lábát, akkor már kihívta. Tisztán emlékszem. Ott álltam az ajtóba. Fogtam a cicát és már sírtam. Nem bírtam tovább.
Aztán mikor adtak neki először egy altatót, akkor összeesett. Beverte a fejét.
Abban a pillanatban térdre estem, de még fogtam a cicát. Szorítottam magamhoz. Zokogtam, ziháltam. Nem kaptam levegőt. Majd beadták neki a véglegeset. Akkor nem tudtam mit csináljak.
Egy folytában jöttek fel az emlékek, bár merre mentem bár merre néztem.
Elhunyt.
Nem tudtam abban a pillanatban mit érez, de én tudtam hogy bűntudatot.
Azért, mert kis milliószor megígértem neki, hogy kimegyek hozzá játszani, de nem mentem. Pedig annyira várta.
A mai napig bűntudatom van.
Egyik napról a másikra elveszíteni a legjobb barátot.
Még most, is sírok. Most is elő-elő veszem a képét. És sírok felette. És kérem, hogy ne haragudjon.
Soha, azóta soha senkit nem engedtem magamhoz olyan közel mint őt. Ő tudott minden lépésemről, mindenről.
Annyira fáj. Miközben ezeket a sorokat írom, sírok.
Hiányzik. Ő volt az egyetlen barátom. És az is marad.
R.I.P.† Lenon †